(Mike nemrövid beszámolója...)
ELŐZMÉNYEK
Minden 2019. május 1-jén, Siófokon, Papkutapusztán kezdődött.
Egy nap, ami azóta valahogy legendává vált számunkra, és aminek az emlékét ma már a Szelepes Veronika című dal is őrzi.
Aznap vittem magammal egy erősítőt és egy akusztikus gitárt a Papkutapuszta repülőtérre. Nem volt koncert, nem volt színpad, nem volt különösebb terv sem. Egyszerűen elkezdtem Aljas Kúszóbab-dalokat játszani az ott lévő barátoknak: pilótáknak, légiirányítóknak, repülőgép-szerelőknek, a családjuknak és a barátaiknak.
Aztán menet közben kiderült valami.
Többen közülük ezen a zenén nőttek fel.
Ismerték a dalokat. Énekelték őket. Előjöttek a régi történetek és emlékek, és valahol ott, azon a május elsején megszületett egy gondolat:
„Milyen jó lenne egyszer itt egy igazi Aljas Kúszóbab-koncert.”
Csakhogy akkoriban ez még inkább csak egy jó ötletnek tűnt.
Ez ugyanis abban a bizonyos "Koncertek Nélküli Korszakban" történt, amikor az Aljas Kúszóbab nem koncertezett aktívan. A zenekar színpadi története éppen szünetelt, így akkor még senki nem gondolta komolyan, hogy ebből egyszer valóban lehet valami.
Az a papkutapusztai május elseje azonban nyomot hagyott.
Annyira szürreális volt az ami ott történt...
...az úttörőbe öltözött tarsaság, a sörpadok, a mozgalmi dalok a rádióból, a régi május 1 táblák, a piros MTZ, a heliummal felfújt guminő, a repülő motorjaban fészkelő madár, a hangarban a repülők alatt kondérban fortyogó krumplileves, a naplementében csillámpónira lövöldöző emberek és a végén a csapat hagyomanyőrző felvonulása...
Így aztán 2020-ban megszületett a Szelepes Veronika című dal, ami máig őrzi annak a napnak az emlékét. Mert ott tényleg minden úgy történt ahogy a dalban van...
A gondolat pedig, hogy "egyszer legyen itt egy igazi Aljas Kúszóbab-koncert", ott maradt Papkutapusztán.
És ahogy később kiderült, csak arra várt, hogy egyszer újra elővegyük.
---
AZTÁN ELJÖTT AZ IDŐ
Ahogy lementek az első Epizódok, valamikor 2026 januárja–februárja környékén megszületett az elhatározás:
most már tényleg meg kell csinálni!
Vissza kell menni Papkutapusztára!
De nem egyszerűen azért, hogy ott is legyen egy Aljas Kúszóbab-koncert.
Pont az ellenkezője volt a cél.
Vissza akartuk hozni azt a feelinget, ami 2019. május 1-jén teljesen spontán megszületett.
Azt a hangulatot, amit később a Szelepes Veronika is megőrzött, nameg azt a bizonyos "középiskolás együtt vagyunk" érzést.
Ne legyen színpad.
Ne legyen kordon.
Ne legyen backstage.
Ne legyen az egyik oldalon a zenekar, a másikon pedig a közönség.
Legyenek ott a barátok. Legyen ott a zenekar. És legyen ott az a Belső Kör, amely időközben elkezdett kialakulni az Aljas Kúszóbab körül.
Azok az emberek, akiknek már nem csak az volt fontos, hogy eljöjjenek egy koncertre, odaálljanak a színpad elé, végigbulizzák az estét, aztán hazamenjenek.
Ők azok a KeményBabok, akik ennél valamivel többre voltak kíváncsiak.
Arra, hogy mi történik a koncert előtt.
Hogyan készülünk.
Hogyan próbálunk.
Mit beszélünk egymással.
Hogyan épül fel egy este.
És egyáltalán: milyen közelről egy zenekar élete, amikor éppen nem a színpad túloldaláról nézed.
És innen indult el igazán az első BabFeszt gondolata.
---
TE TELJESEN MEGŐRÜLTÉL?
Mondjuk közben itt kezdtek el engem személyesen is páran hülyének nézni, és itt jött az a pont, amikor a környezetem elkezdett egy kicsit úgy nézni rám, hogy:
„Te teljesen megőrültél?”
El kellett dönteni ugyanis, hogyan legyen hangosítás Papkutapusztán.
A legegyszerűbb megoldás nyilván az lett volna, hogy bérelünk egy komplett hangcuccot, odahívunk valakit, összerakja, aztán kész.
Csakhogy közben beugrott valami.
A fenébe, hát régen is mi hangosítottuk magunkat.
A 2000-es évek első, KeményBab korszakában az Aljas Kúszóbab nem úgy működött, hogy mindenhová kész rendszer várt minket.
Vittük a cuccot.
Összeraktuk.
Bekötöttük.
Megoldottuk.
És ha már az egész BabFeszt lényege az volt, hogy egy kicsit visszamenjünk a gyökerekhez, akkor adta magát a következő teljesen őrült gondolat:
legyen újra így.
Csak most már 2026-os módon.
Modernebb technikával.
Jobb hanggal.
Saját rendszerrel.
Így aztán kinéztem egy 6000 wattos hangrendszert.
És természetesen…
megrendeltem.
Innentől pedig nem nagyon volt visszaút.
Összeállt hozzá a teljes fénytechnika is, és egyszer csak ott tartottunk, hogy minden adott volt ahhoz, hogy a semmi közepén, Papkutapusztán saját kezűleg felépítsünk egy komplett Aljas Kúszóbab-bulit.
Hang.
Fény.
Zenekar.
Barátok.
Egy repülőtér.
És egy ötlet, ami hét évvel korábban, egy május elsején még csak egy félmondat volt.
A BabFeszt kezdett valósággá válni.
---
BABFESZT A SEMMIBŐL
Aki követte az előzményeket, az közben végig láthatta, hogyan nőtt ki az egész szinte a semmiből.
Először csak volt egy helyszín.
Aztán lett egy ötlet.
Utána jött a hangrendszer.
A fény.
A sátrak.
A programok.
És napról napra egyre inkább az kezdett kirajzolódni, hogy ebből tényleg lehet valami.
Az eredeti tervem egyébként meglehetősen visszafogott volt.
Úgy számoltam, hogy ha ott lesznek azok, akiket az első évben még VIP Klubtagoknak hívtunk – ma már inkább úgy mondanánk: a Belső Kör –, melléjük pedig érkezik még néhány barát és vendég, és összesen vagyunk tíz-tizenöten, akkor az már tökéletes lesz arra, hogy először kipróbáljuk: működik-e egyáltalán ez az egész?
Nem akartunk rögtön több száz fős fesztivált csinálni.
Az első BabFesztnek nem ez volt a feladata.
Ez egy kísérlet volt.
Egy próba arra, hogy milyen az, amikor egy zenekar nem egyszerűen koncertet ad, hanem egy egész világot épít maga köré egy-két napra, és beengedi oda azokat, akik kíváncsiak rá.
---
A NOMÁDSÁG NEM HIBA VOLT, HANEM A TERV
Egy dologban viszont kezdettől biztos volt:
lehessen ott aludni annak akinakar.
Sátrakban.
Autóban.
Lakókocsiban.
Vagy ahogy éppen jól esik.
Azt szerettem volna, hogy ne csak az történjen, hogy este megérkezik mindenki egy koncertre, majd két órával később hazamegy.
Legyen idő.
Legyen legalább két napos az egész.
Aztán majd meglátjuk, ki meddig bírja. 😄
Mert Papkutapuszta pont attól Papkutapuszta, hogy nem egy belvárosi klub.
Ott van a mező.
A végtelen horizont.
A traktorok.
A repülőtér.
A fű.
A szél.
Kútból víz...
És a háttérben a balatoni panoráma.
Azt akartam, hogy ebből semmit ne próbáljunk meg eltakarni.
Sőt.
Ez legyen az egész része.
Legyen benne valami abból a falusi, kissé nomád életérzésből, amit városban egyszerűen nem lehet reprodukálni.
Lehessen leülni a fűbe.
Lehessen elterülni.
Lehessen sátrat verni.
Legyen traktor-feeling.
Legyen mező.
Legyen természet.
És közben néhány méterre ott legyen az Aljas Kúszóbab, és játsszon.
Nem egy magas színpad tetején.
Hanem ugyanabban a világban, ahol mindenki más is van.
Valahol ekkor kezdett világossá válni, hogy a BabFeszt igazából nem egyszerűen egy újabb koncert lesz.
Hanem egy kaland.
---
ÉS A ZENEKARNAK IS VOLT EGY TERVE
Persze az egész BabFeszt nem csak arról szólt, hogy legyen egy jó buli Papkutapusztán.
A zenekarnak technikai céljai is voltak.
Ez volt ugyanis az igazi nyárzáró, őszindító hangos próbánk. Az a nap, amikor nem egy próbateremben akartuk végigjátszani a dalokat, hanem rendes hangerővel, teljes rendszerrel, úgy, ahogyan majd az őszi és téli koncerteken is szólnak majd.
És itt jött egy újabb fejlesztés.
A wedge, amit Magyarországon általában lábmonitornak hívunk.
Tibinek már korábban is volt egy, amit vittünk magunkkal a Barba Negrába is. Akkor valaki teljesen jogosan megjegyezte:
„Persze, Tibinek azért kell lábmonitor, mert ő a lábával hall.”
Logikus.
Különben miért hívnák lábmonitornak? 😄
Na mindegy.
Arra jutottunk, hogy valószínűleg ez a különleges képesség nem csak Tibiben van meg.
Úgyhogy Babföldön mindenki kapott maga elé egy lábmonitort.
És ez, mint később kiderült, az egész BabFeszt egyik legjobb technikai döntése volt.
Az in-ear (fül) monitor továbbra is ott volt a fülünkben, pontosan hallottunk mindent, amit kellett – de a wedge-ekkel végre nem csak a fülünkkel hallottuk a zenét.
Újra ott volt előttünk.
Mozgatta a levegőt.
Éreztük a testünkön.
Megjött az az érzés, ami a régi időkben teljesen természetes volt, de az in-ear világában valahogy elkezdett hiányozni.
És egyszer csak rájöttünk:
"bazdmeg, hát így kurva jó játszani!"
Úgyhogy miközben a BabFeszt a közönségnek betekintés volt egy zenekar életébe, nekünk közben tényleg egy óriási szabadtéri próba is lett.
Egy próba, ahol nemcsak a dalokat teszteltük.
Hanem azt is, hogyan akarjuk hallani és érezni magunkat az őszi-téli szezonban.
---
ÉS AKKOR ELKEZDŐDÖTT AZ IGAZI ŐRÜLET
Már előző nap megkezdődött a felvonulás.
Elmentünk a sátrakért.
A sörpadokért.
Elkezdett összeállni az a rengeteg apró részlet, amiről az ember egy normális koncerten általában nem is gondolkodik.
És ott volt a technika egyik legfontosabb szereplője is:
a Villanysün.
Iván a zenekar főagronómusa, és párja még egészen éjfélig szerelték, hogy másnap minden készen álljon.
Legalábbis akkor még ezt hittük. 😄
Másnap korai kelés, aztán reggel kilenctől megindult a szállítmányozás Papkutapusztára.
Hangfalak.
Erősítők.
Hangszerek.
Sátrak.
Sörpadok.
Krumpli.
Babkonzerv.
Kóbász. 😄
Kábelek.
Minden, ami ahhoz kell, hogy a puszta közepén egyszer csak létrejöjjön valami, ami néhány órával korábban még nem létezett.
És természetesen a kaland nem várta meg a koncertet.
Már az elején elkezdődött.
MEGHALT A VILLANYSÜN!
Fogtuk a nagy gonddal elkészített Villanysünt. Bedugtuk.
És abban a pillanatban:
leverte az érintésvédelmi relét.
Na jó.
Újra.
Megint leverte.
Méregettük.
Forgattuk.
Nézegettük.
Próbáltuk megérteni, hogy mi a fenét csinál.
A diagnózis végül egyre nehezebben volt megkerülhető:
a Villanysün bizony már a BabFeszt elején megdöglött.
Iván természetesen nem adta fel.
Elkezdte felboncolni.
Ettől a Villanysün nem lett jobban.
Viszont legalább teljes bizonyossággal megállapítottuk, hogy:
igen. Ez a villanysün tényleg halott.
Na és itt jött az első igazi papkutapusztai:
„Fogd meg a söröm.”
Iván és Bence már indultak is.
Előkerült több rohadt nagy hosszabbító, és elkezdték kihúzni több száz méteren keresztül, egészen a repülőgép-hangár mellől.
Ha nincs Villanysün, majd lesz villany máshonnan.
Papkutapusztán nem az a kérdés, hogy van-e probléma.
Hanem az, hogy miből csinálunk rá megoldást.
---
KÖZBEN MINDENKI TETTE A DOLGÁT
Miközben a technikai mentőakció zajlott, a helyszín többi része is kezdett életre kelni.
A lányok pucolták a krumplit, és készült az aljas krumplis babgulyás.
Mi építettük a koncerthelyet.
Helyükre kerültek a hangfalak.
A fények.
A hangszerek.
A kábelek.
A sátrak.
A sörpadok.
Kijelöltük a sátorhelyeket.
Aztán lassan megérkeztek az első emberek is.
Barátok.
KeményBabok.
A Belső Kör tagjai.
Vendégek.
Mindenki megkapta a zöld karszalagot, elkezdte elfoglalni a helyét, felverte a sátrát, nézelődött, beszélgetett, és közben a háttérben folyamatosan szálltak fel és le a repülők.
És valahogy egyszer csak…
összeállt minden.
A villany működött.
A rendszer megszólalt.
A fények égtek.
A sátrak álltak.
A babgulyás készült.
A repülők jöttek-mentek.
Mi pedig ott álltunk Papkutapuszta közepén, és rájöttünk:
bazdmeg, tényleg megcsináltuk.
---
HARCI DÍSZBEN
A koncerthely bal oldalán ott állt az ötvenes MTZ.
És természetesen nem csak úgy magában.
A kipufogó mögött, teljes harci díszben ott ült:
Szelepes Veronika.
Oldalról pedig kapaszkodott rajta a Yeti.
A másik oldalra beparkoltunk egy motoros fűnyíróval.
Még jó, hogy Forrest Gump nem jelent meg, mert akkor valószínűleg neki is találtunk volna valami feladatot. 😄
És aztán délután háromkor megszólalt az Aljas Kúszóbab.
Egymás után jöttek a dalok.
Vidéki zene vidéki srácoktól.
Mező.
Traktor.
Repülőtér.
Balaton.
Naplemente.
És az egész valami egészen furcsa módon kezdett úgy kinézni, mintha mindig is ide tartozott volna.
---
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT ANITA!
Alighogy elkezdtük, egyszer csak megjelent a sárga repülő.
Aztán kiderült, hogy a gépnek konkrét küldetése van.
A földről felrántott egy hatalmas molinót.
Rajta a felirat:
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT ANITA!
Valaki úgy döntött, hogy a Balaton környékén ennél visszafogottabban nem is lehet szerelmet vallani. 😄
Úgyhogy egy pillanatra még a BabFesztet is sikerült háttérbe szorítani.
Leállítottuk a koncertet.
Néztük a gépet.
Néztük a molinót.
Röhögtünk.
És megszületett az első BabFeszt egyik újabb teljesen váratlan jelenete:
Boldog Születésnapot Anita.
---
ÉS MEGJELENT A SZIVÁRVÁNY
Szóval ment tovább a koncert.
Jöttek egymás után a dalok.
És egyszer csak eljutottunk a Traktor festi a szivárványt című számhoz.
Valaki közben felkiáltott:
„Odanézzetek!”
Hátranéztünk.
És ott volt.
A naplemente fényében, pont a koncerthely mögött, a traktor hátterében megjelent egy VALÓDI SZIVÁRVÁNY!
Na, arra nem lehetett felkészülni.
Ott volt az ötvenes MTZ.
Ott volt a mező.
Ott volt a végtelen horizont.
Ott szólt a Traktor festi a szivárványt.
És mögötte tényleg ott volt a szivárvány.
Az ember ilyenkor azért egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy esetleg Babföld mégiscsak létezik.
Fényképezőgépek elő.
Telefonok elő.
Videók elindultak.
Mindenki próbálta megörökíteni azt a pár percet.
Mert az már nem program volt.
Nem díszlet.
Nem előre kitalált poén.
Az egyszerűen megtörtént.
És talán pont ezért lett az egész első BabFeszt egyik legvarázslatosabb pillanata.
---
AZTÁN BESÖTÉTEDETT
A varázslatos naplemente után csendben besötétedett
Hatvan dal. Mert miért ne?
A koncert egyébként nem az a fajta volt, hogy felmentünk, lejátszottunk tizenkét dalt, aztán jó éjszakát.
Összeraktunk körülbelül hatvan dalt.
Gyakorlatilag fogtuk a teljes őszi koncertszezont: a tatabányai, szegedi, győri és budapesti Barba Negra-műsort, a BabKarácsony dalait, és egyetlen hatalmas setlistté gyúrtuk össze őket.
Mert nálunk az Epizódok lényege eleve az, hogy nem ismételjük ugyanazt a műsort mindenhol.
Más város.
Más este.
Más dalok.
Papkutapusztán pedig egyszerűen fogtuk az egészet, és azt mondtuk:
jó, akkor most legyen minden.
Így aztán azok a barátok és Belső Kör-tagok, akik eljöttek, egy egészen sajátos maratoni hangversenyt kaptak.
És itt azért a „koncertnézés” szó jelentése is némileg átalakult.
Volt, aki pokrócon feküdt a fűben.
Volt, aki horgászszékből nézte.
Volt, aki a babgulyást kanalazta közben.
Volt, aki énekelt.
Volt, aki felugrott.
Volt, aki nem ugrott fel.
És volt, aki viszonylag korán elérte azt az állapotot, amikor már egyszerűbbnek tűnt hanyatt feküdni a fűben, nézni az augusztusi hullócsillagokat és hagyni, hogy finoman forogjon vele a világ, és közben hallgatni a babföldi népzenét. 😄
És valahol pontosan ez volt az egész lényege.
Nem kellett „koncerten viselkedni”.
Ha táncolni akartál, táncoltál.
Ha énekelni, énekeltél.
Ha enni, ettél.
Ha pedig csak feküdni akartál a fűben, miközben öt méterre tőled játszik az Aljas Kúszóbab, akkor azt csináltad.
---
MEGSZŰNT A NORMÁLIS VILÁG
A Pina-Pina-Puncinál pedig nincs vita.
Mert persze vannak dolgok, amelyek Babföldön már nem igényelnek különösebb magyarázatot.
Amikor elindult a Pina-Pina-Punci, senkinek nem kellett szólni, hogy mi következik.
Vonatozás.
Márk, az egész kitalálója természetesen hagyományosan, gitárral a nyakában átvette a mozdonyvezető szerepét, a többiek pedig szépen felsorakoztak mögötte.
Ezt már nem kellett bemondani.
Akik ott voltak, pontosan tudták a dolgukat.
Volt Yeti-táncolás.
Jöttek egymás után a nagy slágerek.
És ahogy telt az este, Papkutapuszta lassan elvesztette kapcsolatát a normális világgal.
---
ÉS MEGJÖTTEK AZ ÁRVÁK
Na és természetesen megérkeztek azok is, akik nélkül egy rendes szabadtéri, falusi BabFeszt nyilván nem lehet teljes:
az árvaszúnyogok.
Szerencsére azért kulturált mennyiségben.
A sátor tetejét viszont szépen megvilágították a lámpák, úgyhogy az árvaszúnyog-társadalom jelentős része úgy döntött, hogy ott rendezi meg a saját fesztiválját.
Mi ebből nem csináltunk különösebb problémát.
Tibi viszont a dobok mögül egyre kevésbé volt biztos benne, hogy ez az este békésen fog véget érni. 😄
És akkor innentől kezdett igazán elszabadulni a történet.
---
PAPKUTAPUSZTA ÉJSZAKAI ÜZEMMÓD
Valaki az éjszakában úgy döntött, hogy a motoros fűnyírónak feltétlenül körbe-körbe kell mennie.
Világítás nélkül, természetesen.
Miért is lenne rajta világítás?
Úgyhogy miközben szólt a zene, a mező sötétjében időnként feltűnt egy motoros fűnyíró, aztán eltűnt, majd újra felbukkant valahol máshol.
Teljesen normális.
Közben mások az ötvenes MTZ-re másztak fel.
Valaki egy széles fényfüzért kötözött rá, ami különösen szerencsés szögben világította át Szelepes Veronika jobb mellét.
Na, ezt természetesen mindenki megcsodálta.
Mert ilyet azért nem mindennap lát az ember:
egy ötvenes MTZ,
rajta Szelepes Veronika teljes harci díszben,
mellette a Yeti,
és Veronika jobb melle belülről világít.
Gyönyörű volt.
A Yeti pedig továbbra is csak lógott ott mellette, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-----------
AMIRŐL NINCS DOKIMENTUM
Ami innentől történt, azt szerintem már nem szükséges részletesen dokumentálni.
Egyrészt mert vannak dolgok, amelyeknek jobb Papkutapusztán maradniuk.
Másrészt pedig egy pont után az események pontos rekonstruálása amúgy is tudományos nehézségekbe ütközik. 😄
Amit biztosan tudunk:
az emberek végül sátrakban, autókban és különböző egyéb, alvásra többé-kevésbé alkalmas helyeken töltötték az éjszakát.
Valószínűleg.
Hogy pontosan ki hol és hogyan aludt, arról már nem áll rendelkezésre minden kétséget kizáró dokumentáció.
És talán jobb is így.
---
AZTÁN ELJÖTT A REGGEL
Valamikor azért csak elkezdett világosodni.
Pirkadat.
A repülőtér lassan visszaváltott nappali üzemmódba, és ekkor kiderült, hogy az éjszaka során Szelepes Veronika is helyet változtatott.
Valahogy - ezt nem lehet tudni hogyan - felöltözött, majd leült egy padra Bence sátra bejáratával szembe.
Így várta a reggelt.
Egyfajta spontán papkutapusztai performance-ként.
Mellette természetesen ott állt egy vödör.
Hogy pontosan miért, azt nem sikerült kideríteni.
És valószínűleg nem is szükséges.
A környező sátrakból közben különféle furcsa hangok érkeztek.
Erről sem beszélünk többet. 😄
Mindenesetre ezen a ponton kezdett világossá válni egy fontos tanulság:
a BabFeszt fő műsorszáma valószínűleg az első nap és az azt követő éjszaka.
A másnap már egészen más műfaj.
---
REPTÉR
Másnap: mindenki a saját tempójában
Nem volt ébresztő.
Nem volt reggeli gyülekező.
Nem volt kötelező program.
Mindenki akkor ébredt fel, amikor sikerült.
Volt, aki reggelizett.
Volt, aki valószínűleg úgy érezte, hogy a reggeli gondolata önmagában is túl ambiciózus.
Volt, aki összepakolta a sátrát.
Volt, aki először csak megpróbálta megérteni, hol van.
Közben a repülőtéren is megindult az élet.
Előkerültek a vitorlázó repülőgépek, elkezdték őket felhúzni, a reptér pedig lassan visszavette eredeti funkcióját.
A Babföld lakói pedig szép lassan útnak indultak hazafelé.
Abban csak reménykedni tudunk, hogy senki nem maradt bent egy repülőgépben.
Eddig legalábbis senki nem jelentkezett az eltűntek közül, úgyhogy feltételezzük:
mindenki hazajutott.
---
ÉS MEGSZÜLETETT A HÁROMÓRÁS SZABÁLY
Még hajnalban, amikor az emberek többsége még sátrakban, autókban vagy ki tudja, hol próbálta feldolgozni az előző estét, én meg valamiért hiperaktív üzemmódba kapcsoltam.
Aludni nem nagyon tudtam pirkadat után.
Úgyhogy fürdőköpenyben elkezdtem összetekerni a kábeleket.
Szépen.
Egyenként.
Aztán persze időnként arra jött valaki, ránézett a helyzetre, és feltette a teljesen logikus kérdést:
„Segítsünk?”
De igyekeztem minden segítséget elhárítani.
Ugyanis közben megszületett egy terv.
Mi lenne, ha most kideríteném, hogy egy ember egyedül mennyi idő alatt tudja teljesen elpakolni az egész rendszert?
Nem csak a kábeleket.
Mindent.
A kurva nehéz mélyládákat.
Az atomnehéz rackszekrényt.
A hangfalakat.
A maradék technikát.
A saját cuccot.
Aztán az egészet berakni a mikrobuszba, hazaszállítani, kipakolni, és minden egyes darabot visszatenni a helyére.
Tibi közben szépen elrakta a saját dobját.
Márk és Bulesz összepakolta a saját dolgait.
Mike pedig lényegében úgy szervezte az egészet, hogy mindenki más lehetőleg induljon el haza, vagy menjen inkább a Balaton-partra, és hagyják őt békén ezzel a teljesen értelmetlennek tűnő kísérlettel. 😄
Iván különösen erősen próbálkozott azzal, hogy segítsen.
Őt is elküldtük.
Menjetek strandolni.
Mert itt most tudományos mérés folyik.
A kísérlet végül meglepő eredményt hozott.
Kiderült, hogy az egész rettenetes, brutál nehéz hangcuccot egy ember egyedül is el tudja pakolni.
Fel tudja tekerni az összes kábelt.
Be tudja rakni a mélyládákat.
Be tudja emelni a rackszekrényt.
Be tud pakolni mindent a mikrobuszba.
Haza tudja fuvarozni.
Ki tudja pakolni.
És minden vissza tud kerülni a helyére.
A teljes művelethez pedig nagyjából:
HÁROM ÓRA kellett.
Ezzel pedig megszületett Babföld újabb irányelve:
«Ha egy teljes ki- vagy bepakolás három óránál tovább tart, és közben egynél több ember dolgozik rajta, akkor valami nagyon el van baszva.»
A szabály tudományos megalapozottsága természetesen vitatható.
😄
---
A TESZTÜZEM SIKERÜLT
És amikor elkezdtük összerakni fejben, hogy mi történt az elmúlt két napban, egy dolog gyorsan világossá vált.
Minden úgy alakult, ahogyan elterveztük.
Sőt.
Sokkal jobban.
Az első BabFeszt eredetileg tesztüzemnek indult.
Arra voltunk kíváncsiak, hogy működik-e egyáltalán ez a forma.
Lehet-e a puszta közepén saját kezűleg felépíteni egy egész napos Aljas Kúszóbab-világot.
Lehet-e úgy zenélni, hogy nincs klasszikus színpad és nincs kordon.
Lehet-e együtt lenni úgy, hogy a közönség nem egyszerűen nézője, hanem része annak, ami történik.
Lehet-e sátrazni.
Főzni.
Zenélni.
Repülőket nézni.
Hülyülni.
És közben még koncertet is csinálni.
Most már tudjuk:
lehet.
És máris megszületett a következő gondolat.
Ha a tesztüzem megvolt…
akkor jövőre csináljuk meg újra.
Ugyanitt.
Ugyanígy.
Egy igazi nyárzáró, őszindító BabFesztet.
Most már azt is látjuk, hogy a hely és maga a forma körülbelül száz fővel még biztonságosan működhet úgy, hogy közben a baráti bensőséges hangulat is megmaradjon.
Ennél többet egyelőre nem is akarunk.
Mert a BabFeszt lényege pont az, hogy ne tűnjön el benne az ember.
---
UTÓIRAT: AKKOR MOST MÁR ELÁRULJUK...
Akik követték az esemény előtti kommunikációt, észrevehették, hogy a pontos helyszínt egészen mostanáig nem árultuk el nyilvánosan.
Ennek nagyon egyszerű oka volt.
Fogalmunk sem volt, mekkora érdeklődés lesz.
Lehet, hogy tíz ember kíváncsi rá.
Lehet, hogy száz.
Lehet, hogy valamiért hirtelen mindenki úgy dönt, hogy meg akarja nézni, mi a franc történik a pusztában.
És mivel ez volt az első alkalom, egyszerűen nem akartuk megkockáztatni, hogy olyan létszám érkezzen a helyszínre, amelyet még nem tudunk normálisan kezelni.
Először tesztelnünk kellett.
Ezért a nyilvános eseménynél szándékosan csak Siófok–Kilitiszőlőhegyet jelöltük meg helyszínként. Namost az teljesen mashol van. Sok kilomérterre...
A valódi koordinátákat kizárólag azok kapták meg, akik jogosultak voltak a részvételre.
Úgyhogy most már végre elmondhatjuk:
az első BabFeszt Papkutapusztán volt.
A Papkutapuszta repülőtéren.
Ott, ahol az egész történet 2019. május 1-jén elkezdődött.
A Kilitiszőlőhegy pedig…
hát… biztonsági intézkedés volt. 😄
Őszintén reméljük, hogy nincs még mindig valahol a környéken egy maroknyi elveszett KeményBab, akik azóta is a fesztivál helyszínét keresik.
Ha vannak:
jelentkezzetek.
Most már megmondjuk, merre kellett volna jönni. 😄
---
KÖSZÖNJÜK!
És végül ezt nem lehet kihagyni.
Köszönjük mindenkinek, aki ott volt az első BabFeszten.
Azoknak, akik helyet adtak nekünk.
Akik sátrat hoztak.
Padot cipeltek.
Kábelt húztak.
Villanysünt szereltek és boncoltak.
Krumplit pucoltak.
Babgulyást főztek.
Technikát pakoltak.
Fotóztak.
Videóztak.
Segítettek felépíteni.
Segítettek lebontani.
Vagy egyszerűen csak eljöttek, leültek a fűbe, és beálltak ebbe az egész őrületbe.
Köszönjük a Papkutapuszta repülőtérnek és mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy visszatérjünk oda, ahonnan ez az egész történet hét évvel ezelőtt elindult.
És köszönjük azoknak a KeményBaboknak, barátoknak és Belső Kör-tagoknak, akik vállalták, hogy az első alkalommal úgy jönnek el, hogy igazából még ők sem tudják pontosan, mire számítsanak.
Nélkületek ez nem BabFeszt lett volna.
Csak néhány ember egy mezőn, kurva sok kábellel. 😄
---
EDDIG VIP, EZENTÚL: BELSŐ KÖR
Mert valahol ezen a hétvégén történt meg az, amit hónapokkal korábban csak elképzeltünk:
Papkutapuszta egy napra tényleg Babfölddé változott.
Nem fesztivál volt a klasszikus értelemben.
Nem egy hagyományos koncert.
És már azt is látjuk, hogy talán nem is a VIP szó írja le igazán azt, ami itt történik.
Sokkal inkább:
Belső Kör - Betekintés egy zenekar életébe.
Egy nap, amikor azok, akik kíváncsiak ránk, nem a kordon másik oldalán állnak.
Hanem velünk együtt építenek.
Esznek.
Isznak.
Nevetnek.
Hallgatják a zenét.
Nézik a repülőket.
Fekszenek a fűben.
Traktort masznak.
Fűnyírót vezetnek az éjszakaban.
Menekülnek az árvaszúnyogok elől.
És ott vannak, amikor egy teljesen abszurd ötletből egyszer csak valóság lesz.
Ez volt az első BabFeszt.
A tesztüzem lezárult.
🌱 Jövőre folytatjuk. 🤟
- Mike -
Utóirat:
A Pina-Pina-Punci rejtélye
A BabFeszt után még napokkal később is derültek ki olyan részletek, amelyekről ott helyben senki nem tudta pontosan, hogy mit lát.
A Pina-Pina-Punci alatt például Evelin, a Fekete Rózsa felfigyelt valamire. Valami nagyon furcsára...
Az egyik sátor előtt, a sötétben, ütemesen mozgott egy fény.
Azonnal felvételre kapcsolt, amit hálásan köszönünk neki, mert enélkül ez a sztori elveszett volna... Szóval ráközelített.
És csak annyit lehetett látni, hogy Iván ül a sátor előtt, valamit gyors, ütemes mozdulatokkal folyamatosan masszíroz, közben pedig teljes átéléssel énekli:
Pina-Pina-Punci.
Hogy pontosan mi történik, azt akkor senki nem tudta.
És őszintén szólva a látvány alapján többféle értelmezés is elképzelhetőnek tűnt. 😄
A rejtély csak két nappal később oldódott meg, amikor megkérdeztük Ivánt, hogy mégis mit csinált ott a sátor előtt.
A válasz teljesen prózai volt:
annyira retkes lett a talpa, hogy azt sikálta.
És hogy semmi kétség ne maradjon, Messengeren érkezett a fényképes bizonyíték is.
A képhez mindössze ennyit írt:
„A munkadarab.”
A fotón pedig valóban ott volt egy olyan talp, amely alapján a védekezés hihetőnek tűnt.
Úgyhogy most már ezt is tudjuk:
miközben az Aljas Kúszóbab a puszta közepén a Pina-Pina-Puncit játszotta, Iván a sátor előtt, tökéletes ritmusérzékkel a saját lábát sikálta ütemre.
Ha valaki ennél pontosabban szeretné definiálni, milyen volt az első BabFeszt, annak sok sikert kívánunk. 😄